Teszt: Nissan Maxima QX 2.0

Ha szabadna egy félénk tanácsot adnom a Nissan marketingeseinek, azt mondanám, inkább csak rádióban hirdessék a Maximát. A férfimagazin-olvasók tudják jól, hogy egy ügyes sminkes és egy jó fotós csodákra képes, de vannak kihívások, amelyek még a szakma nagy öregjeinek is feladják a leckét. A legnagyobb Nissan nem címlaplánynak született. Ehelyett adjanak egy tesztautót egy hétre minden érdeklődőnek, és várjanak nyugodtan. Lesz üzlet.

A kevéssé esztétikum-orientált autóvásárló ilyenkor méla kíváncsisággal elindul a tesztautó felé, és előveszi a kulcsot. Központizár kinyit, krómkilincs meghúz, az ajtó megnyugtató klattyanással nyílik, németes tompa puffanással csukódik. Eddig nem rossz. Lecsüccsen a szép nagy, kellemesen kárpitozott fotelbe, és állítgatni kezdi. Nem veszi zokon, hogy mindent kézzel kell tekergetni, mert cserébe rettentően kényelmes, az ülőlap magassága például elöl-hátul külön állítható. Szóval ülni jó.

Ekkor körülnéz belül, és egy kicsit elszontyolodik. Azt tudjuk, hogy a leendő vevő nem esztéta. Így is fel fog tűnni, hogy a Maxima belseje egy tizenöt évvel ezelőtti amerikai cirkálót idéz. Hatalmas, itt-ott meggyőzően elegáns, máshol pedig olyan szánalmasan igénytelen részletek bukkannak fel, amelyek ebben a kategóriában Európában évtizedek óta üldözendőek.

A belsőépítész a nyolcvanas években tanult beltérdizájnt az Egyesült Államokban, és jeles tanuló volt. A műszerfal annyira izgalmas, mint az M1 Ablak című műsorának ismétlése, leszámítva egyetlen apróságot. Ez pedig a műszeregység maga, az ugyanis láthatatlanul sötét. Vevőnk a nézelődést félbehagyva inkább beindítja a motort - bár racionális megfontolásból a kétliterest választotta a háromezres helyett, de V6 ez is, legalább.

Halk moraj, a műszerfal kigyúl, hősünk pedig beköti magát. Ahogy becsatolja az övet, óhatatlanul rápillant a két ülés közti középkonzolra. Halkan felsóhajt, hitetlenkedve megfogdossa a döbbenetesen rút plasztik dobozkafedőket, a borzalmas kézifékkart és a siralmas vakdugókat a kimaradt elektromos extrák kapcsolói helyén, aztán úgy dönt, erre a néhány napra már mindegy, majd a BMW-ben, amit mégis inkább megvesz, úgyis szebb lesz. Most azonban irány haza.

Visszafordul a kormány felé, és beindítja a motort. Az önindító harsány kerregéssel anyázva emlékezteti, hogy ezt már egyszer megtette. Zavartan megtörli homlokát, és óvatosan körbesandít, hogy látta-e a kis botlást a márkaképviselet valamelyik dolgozója. Szerencsére nem, de ha mégis látta volna, nem lepődött volna meg. A Maxima ugyanis nem halk, hanem néma, alapjáraton annyi hangot ad, mint egy szavaló ponty.

Kapcsol egy egyest, és a váltót már szereti is, mert jó. Kigördül a szalon parkolójából, halkan dudorászni kezd, és elindul hazafelé. Már majdnem otthon van, amikor eszébe jut, hogy tulajdonképpen tesztelni hozott el egy autót. Az ilyesmit nem nehéz elfelejteni, a Maximát könnyű megszokni és megkedvelni. De a feladat kötelez, így megcélozza a legközelebbi autóutat, és kritikai érzékét kihegyezve rákapcsol.

Negyedórányi dinamikusabb vezetés után örömmel belátja, hogy a futóművet nem Amerikára hangolták. Kellemesen feszes, nem dobál, de nem is ringat, egész jó. A kormány is csak külsejében tengerentúli, viselkedése decens európai limuzinhangulatú, rendben van. Még úgy is rendben van, hogy az ámbráscetet vonszoló V6-os erejét is az első kereknek kell az útra vinniük.

Ami pedig ezt a bizonyos V6-ost illeti, ezt egyszerűen imádja. Az alapjárati némaságot selymes dalolás váltja fel, a motor vidám és tettre kész. 140 lóerő soha nem fog sportlimuzint faragni egy ekkora autóból, de közel hétezres fordulatig, egészen leszabályozásig elképesztően simán és egyenletesen forog. Pörgőssége kihegyezett négyhengereseket idéz, járáskultúrája alapján meg akár atomhajtású is lehetne, annyira kifinomult. Pompás, pompás. Már nem is fáj annyira a foga a háromezresre, pedig az aztán végképp pazar lehet.

Aztán bekapcsolja az automata légkondit, amelyből az Y akták süvöltő démonai törnek elő. Kikapcs. Helyette inkább hallgat egy kis zenét, az egészen kellemes. Visszafordul, hazafelé keres egy kis macskakövet, a teszt az mégiscsak teszt. A futómű itt végképp rácáfol a külső alapján hozott elhamarkodott ítéletekre a túlérett banán lágyságáról, kicsit hangosabban dobol a kelleténél, de a legfájdalmasabb a megfejthetetlen eredetű zörgés a túloldali A oszlop felől, ezért nagy kár.

Ám a kockakő kihalófélben, előtte-utána pedig a Maxima olyan észrevétlenül és készségesen szolgál, akár egy Buckinghamben idomított lakáj. A hátsó lábtérben a gyerekek örsgyűlést is rendezhetnek, akkora. Ha a vételárért sofőrt is adnának, hogy a tulaj is hátul utazhasson, kötelező volna megvenni. De nem adnak.

Másnap reggel, munkába indulván, a Maxima már egész barátságos benyomást kelt a kocsifeljárón. A maga tohonya módján tulajdonképpen jóképű. Bizonyos szögekből szemlélve kifejezetten impozáns a sok krómdísszel. Talán az a belső sem annyira vészes. A világítós műszerfalra például buknak a gyerekek. Igazság szerint meg lehet szokni. És az ára sem rossz.

Néhány nappal később, amikor vissza kell adni, a potenciális vevő kicsit szomorúan néz a távolodó QX után. Mi tagadást, megkedvelte. Az értőknek igazuk van, a Maxima tényleg nagyon jó autó. Csúnya de rendes lányok, figyelem: van remény!